31 Days, 31 Kilometers – The First Steps

On July 15, 2025, I jumped into one of the most persistent projects of my life so far. One year – 365 days – running at least one kilometer every single day. On paper, it doesn’t sound like much, right? One kilometer… you could walk that in minutes. But in reality, when you’re standing there exhausted, in the rain, or when every muscle in your body is begging you to take a break, that one kilometer feels like a mountain.

The challenge is called Run to Save Lives. I’m not running just for myself — I’m running to raise funds for UNICEF Hungary. My goal is 5,555,555 forints – yes, the number is intentional. I believe in symbols, in those so-called “angel numbers” that have always given me a strange kind of energy. By the end of the first month, I had raised 10,000 forints. Not a huge sum, but every big journey begins with that first step, and this donation was exactly that. I’m deeply grateful to the generous donor who started the chain.

In the first few days, I only shared my runs through Instagram stories. I’d pick a song that fit the mood of the day’s run, post the distance, and that was it. But I quickly realized it wasn’t enough. I wanted a record I could look back on — not just the stats, but how I felt, what was happening around me, and how my daily rhythm began to shift. That’s why, after day 31, I decided that every run would be accompanied by a Strava screenshot and a short, diary-style entry. There will be good days, bad days, rainy ones, sunny ones — everything that comes with a real, human journey.

Of course, the month didn’t go by without its setbacks. Early on, I tripped on a badly maintained sidewalk and felt a sharp pain in my ankle. Within minutes it was swollen and bruised. The bruise has faded now, but the swelling is still stubbornly holding on. I didn’t expect to face a physical limitation this soon, but I refused to let it stop me. The goal is bigger than my comfort.

The accident also claimed a victim I wasn’t expecting — my beloved, years-old headphones. They flew off my head and shattered on the concrete. Since then, I’ve been running with a cheap pair from Penny Market. The sound is… let’s say “powerful,” sometimes almost painfully so, but it does the job. And maybe it even motivates me to eventually upgrade.

Most of my routes so far have been repetitive — same neighborhood, almost the same time of day, over and over. But I’m planning to change that. In the coming weeks, I want to explore new tracks, parks, and paths. I want this year to be about discovery, not just distance.

One of my favorite runs happened on day five. I had a trial day at a new job — twelve straight hours of standing physical work. By the end, I was sure my trip home would be a slow crawl. Instead, on a sudden impulse, I decided to run. Just one kilometer, but I did it. My coworkers couldn’t believe it. “You’re not taking the bus?!” they laughed. “You’re running home?!” Yes. Because the goal matters more than the excuses.

I’ve run before — even during the COVID years, when we had to wear masks outside because of some questionable regulations. The streets were quiet, people were scared, the internet was full of arguments and conspiracy theories. That’s when I learned how liberating it feels to run despite everything. Now, years later, I get to feel it again — only this time, I’m not running to survive. I’m running to save lives.

These 31 days have been full of struggle, surprises, a little pain, but mostly gratitude. Gratitude for the days I didn’t feel like going out but went anyway. Gratitude for the runs that cleared my head and improved my mood. Gratitude for having a body that can do this at all.

If you’ve been thinking about starting to run, let me tell you something: there’s no perfect moment. You don’t need the newest shoes. You don’t need a complicated training plan. Sometimes, it’s enough to just get up from the couch, put your shoes on, and head out the door. Every journey starts with a single step.

I run to save lives. Run with me. Donate with me. Let’s save lives together.

31 nap, 31 kilométer – Az első lépések

Avagy mit tanultam, tapasztaltam és éltem át az első hónapban

2025. július 15-én belevágtam életem eddigi egyik legkitartóbb projektjébe. Egy év – háromszázhatvanöt nap – minden nap legalább egy lefutott kilométer. Papíron nem tűnik olyan nagy dolognak, igaz? Egy kilométer, az még gyalog is gyorsan megvan. De a valóságban, amikor ott állsz fáradtan, esőben, vagy úgy, hogy az egész tested könyörög egy kis pihenésért, akkor ez az egy kilométer már egészen más dimenziót kap.

A kihívás neve: Run to Save Lives. Nem csak magamért futok, hanem azért is, hogy pénzt gyűjtsek az UNICEF Magyarország javára. A célom 5 555 555 forint – igen, nem véletlen a szám. Hiszek a szimbólumokban, és a hármas ismétlődésű „angyalszámokban” is, amik nekem mindig erőt adtak. Az első hónap végére 10 000 forint gyűlt össze. Nem óriási összeg, de minden nagy út az első lépéssel kezdődik, és ez a tízezer forint egy hatalmas első lépés volt. Őszintén hálás vagyok annak, aki elindította a sort.

Az első napokban még csak Instagram-sztorikban dokumentáltam a futásokat. Minden alkalommal kiválasztottam egy számot, ami hangulatban passzolt az aznapi futáshoz, és feltettem mellé a megtett távot. De ez a forma gyorsan kevésnek bizonyult. Rájöttem, hogy szeretném nyomot hagyni magamnak erről az évről. Nem csak arról, hogy mennyit futottam, hanem arról is, mit éreztem közben, mi történt velem, és hogyan alakult át a mindennapjaim ritmusa. Ezért döntöttem úgy, hogy a 31. nap után minden egyes futásról felkerül egy Strava-screenshot, és mellé egy rövid, naplószerű beszámoló is. Lesznek benne jó napok, rossz napok, esős és napsütéses futások – minden, ami egy valódi, emberi történethez hozzátartozik.

A hónap azonban nem telt sérülés nélkül. Egy rosszul karbantartott járdaszakaszon futottam, és egy félrelépés után éles fájdalmat éreztem a bokámban. Azonnal kékült, bedagadt, és napokig fájt. Bár a véraláfutás mára szinte teljesen eltűnt, a duzzanat makacsul kitart. Furcsa érzés volt, hogy a kihívás elején máris meg kell küzdenem a testem korlátaival, de nem engedtem, hogy ez megállítson. Futok tovább, mert a cél számomra nagyobb, mint a kényelmem.

A baleset ráadásul nem egyedül járt: a sok éve használt, imádott fejhallgatóm is „áldozatul esett” a betonra, és darabokra tört. Azóta egy egyszerű Pennys fülessel futok. A hangzás néha kissé erős, kissé torz, de a célnak megfelel – és talán még motivál is, hogy majd egyszer lecseréljem.

Az útvonalaim egyelőre nem túl változatosak – az első hónapban szinte mindig ugyanazt a környéket róttam, szinte percre pontosan ugyanakkor. De már tervezem, hogy a következő hetekben felfedezek új pályákat, parkokat, futóhelyeket. Szeretném, ha ez az év nem csak a kilométerekről, hanem a felfedezésről is szólna.

A hónap egyik legemlékezetesebb futása kétségkívül az 5. napon történt. Új munkahelyemen próbanapom volt – 12 óra álló, fizikai munka. Mire végeztem, úgy gondoltam, a hazafelé vezető út biztosan csak vonszolás lesz. Ehelyett egy hirtelen ötlettől vezérelve elindultam futva, és teljesítettem az aznapi 1 kilométert. A kollégáim, mikor meghallották, hogy nem a buszhoz megyek, hanem lábon, futva térek haza, egyszerre lepődtek meg, nevettek, és kérdezték, hogy normális vagyok-e. Én viszont tudtam, miért csinálom: mert a cél fontosabb, mint a kifogások.

Régebben is futottam – még a covid alatt is, amikor maszkban kellett kimenni, mert ilyen „okos” rendeletek voltak érvényben. Az utcák csendesek voltak, az emberek féltek, a net tele volt vitákkal és álhírekkel. Akkor tanultam meg igazán, mennyire felszabadító érzés, amikor minden akadály ellenére futni tudsz. Most, évekkel később, újra átélhetem ezt – csak most már nem a túlélésért futok, hanem mások életéért.

Ez a 31 nap tele volt küzdelemmel, meglepetéssel, néha fájdalommal, de főleg hálával. Hálával azokért a napokért, amikor nem volt kedvem, mégis elindultam. Hálával azokért a futásokért, amik után jobb kedvvel, tisztább fejjel értem haza. És hálával azért, hogy van testem, ami képes erre.

Ha eddig csak tervezgetted, hogy elkezdesz futni, akkor hadd mondjak valamit: nincs tökéletes pillanat. Nem kell a legújabb futócipő, nem kell edzésterv. Néha elég annyi, hogy felállsz a kanapéról, felveszed a cipőt, és kimész. Egyetlen lépéssel kezdődik minden.

Én futok, hogy életeket mentsek. Fuss te is. Adományozz te is. Mentsünk életeket együtt.